Magyarországon élni „gyomorgörcs” és borzalom, ide „nem érdemes gyereket szülni” – költözzön spanyolba!

Felszáll a buszra egy huszonéves lány, venne jegyet, de kiderül, elnézte az árát, a kelleténél 150 forinttal kevesebb lapul a zsebében. Már épp fordul is meg, hogy gyalogosan távozzék, amikor egy emberként kiált fel a fél busz: le ne szálljon, összedobjuk!

Bemegyek a boltba, egy aranyos anyókával egyidejűleg nyúlunk egy-egy fürt szimpatikus banánért, amikor anyóka huncut szemekkel rámnéz, és megszólal: „nagyon finom ám! El szoktam turmixolni, és teszek bele [itt egy pillanatra elhallgat, és fürkészve lesi, vajon mire számítson, megbotránkozom-e majd vagy sem, aztán felbátorodva folytatja] …egy kis rumaromát… Nagyon szeretem!”

A villamoson elolvasom a nálam lévő magazin egy cikkét: tíz éve a budai agglomerációból költözött eggyel vidékebbre a házaspár; kis édenkertben élnek, családok járnak hozzájuk kikapcsolódni és inspirálódni; termékeik egy részét kiteszik a kapu elé és becsületkasszával kínálják – rossz tapasztalatuk sose volt. Örömmel állapítom meg immár sokadszorra, hogy hasonló saját élményeim nem valamiféle egyedülálló pozitív rendszerhibák.

És akkor hazaérek, megnyitom a HVG-t, és milyen cím ugrik elém?

A cikkből pedig kiderül: egy Valenciában élő megkérdezettel például előfordult, hogy egy idős néni „előreengedte a boltban, amikor csak kevés dolgot vásárolt”.

Arra persze mindenképp jók az efféle riportok, hogy feltáruljon előttünk az a mérhetetlennek tűnő szakadék, amely magyar és magyar valóságészlelése között tátong. Egy altruizmusban szocializálódott polgár nem is hinné, hogy léteznek emberek, akik számára

de lám, olyannyira léteznek, hogy az újságíró is fontosnak tartja megemlíteni ezt a mozzanatot, a derűs spanyol mindennapok egyik bizonyítékaként.

Miközben az úgynevezett „boldogságjelentés” szerint igaz ugyan, hogy a spanyolok továbbra is előrébb vannak a rangsorban (noha az olló valamelyest zárul, miután 2014 és 2021 között a spanyol stagnálás mellett a magyarok boldogságindexe dinamikusan emelkedett), arra a kérdésre, hogy konkrétan előző nap érzett-e a megkérdezett aggodalmat, szomorúságot vagy dühöt, a spanyolok jóval magasabb arányban válaszoltak igennel, mint a magyarok (31, illetve 21 százalék). Pozitív érzelmek hasonló arányban fordulnak elő mindkét országban (65-66 százalék),

– mindez a számok szintjén is erősen utal arra, hogy Magyarországon sem feltétlenül kevesebb a jófejség, csak észre kellene venni. Ami persze úgy a legegyszerűbb, ha az ember maga is próbál jófej lenni másokkal – aki a „rühellem ezt az országot, mert itt mindenki mogorva” hozzáállással közlekedik a mindennapokban, ne csodálkozzék, ha előítélete önbeteljesítő jóslattá válik.

De nézzük tovább a cikket, mert akadnak ott még bőven érdekességek.

– mondja az egyik riportalany, aki bő 13 éve él a Kanári-szigeteken; előtte Szicíliában dolgozott, tehát minimum másfél évtizede nincs benne a magyar valóságban, de ő az, aki határozottan állítja: „Itt nem úgy kelsz fel és fekszel le, mint Magyarországon, hogy gyomorgörcsben vagy akkor is, ha van pénzed, és jól élsz, mert mindig van valami probléma”.

Természetesen szíve joga szubjektíve így látni a helyzetet,

Egy tavaly őszi felmérés szerint ott 77 százalék anyagi okokat lát az alacsony születésszám mögött; 41 százalék számára képezik a gyermekvállalás akadályát a lakásárak, de szintén sokan említették a munkanélküliséget és az élelmiszerárakat. Arra a kérdésre, hogy melyek ma a legnagyobb problémák a spanyol gyermekek számára, 30-30 százalék nevezte meg az oktatási rendszert, illetve azt, hogy

emellett 20 százalék sorolta a gyermekek fő problémái közé a szegénységet.

Bár 2023-ban Spanyolországban az újszülöttek közel egyharmadának volt bevándorló az édesanyja, ez nem jelenti azt, hogy a külföldiek tömegesen vállalnának ott gyerekeket: náluk is csupán 1,28 jut egy nőre (az echte spanyoloknál 1,09).

A továbbiakban (a fizetőfal mögött) megtudjuk még, hogy abban a nyugodt és gyomorgörcsmentes országban „az ingatlankeresés valódi küzdelem”; hogy megfelelő spanyoltudás nélkül esélytelen boldogulni; hogy számolni kell a súlyos vízhiánnyal és a szélsőséges időjárással; továbbá hogy az átlagkereset nagyjából egymillió forintnak megfelelő euró,

(mindeközben a lakhatási válság miatti spanyol tüntetéseken egy 70 éves férfi arról számol be, hogy egész nyugdíját lakbérre költi, ezért kénytelen mellékállásokat vállalni – amint arra a HVG cikke is utal, „a lakosság egyre nagyobb részének okoz egyre nagyobb gondot a megfelelő lakhatás megoldása”). De kiderül az is, hogy a bő 13 éve ott élő magyar nő „pár évvel ezelőtt” még nem volt ennyire vidám, mivel eleinte nem kaptak munkát, időnként ennivalóra is alig jutott pénzük, voltak „nagyon rossz” napjaik,

férje „szintén magyaroknak szervez mélytengeri horgásztúrákat”, tehát, ha jól értjük, száz százalékban az „élhetetlen” Magyarországról odaruccanó fizetőképes ügyfeleikből élnek.

Egy másik pár tagjai, akik végzettségükre nézve könnyűipari, illetve mechatronikai mérnökök, még nem kaptak állást (a megtakarításaikból élnek), de most van remény arra, hogy egy

Drukkolunk, hogy legalább ez összejöjjön.

Gyomorgörcs-témában az még elmondható, hogy friss adatok szerint

köztük szorongásos zavarban. A válaszadók nagyjából felének mentális egészségét befolyásolják negatívan a társadalmi és politikai fennforgások és az állandó negatív hírek (az olaszok e tekintetben jóval elégedettebbek), antidepresszánsból pedig már közel háromszor annyi fogy ott, mint Magyarországon.

– de talán ennek éppoly hamis ellenkezőjével se kellene tovább ködösíteni azok buborékát, akik már most se látnak el a huncut szemű nénikig, az ismeretlen (fideszes? tiszás? kit érdekel) utastársukat kisegítő tömegközlekedőkig, valamint a spanyol riviéra élvezete helyett (vagy onnan hazaköltözve, illetve oda csak turistaként járva) a bujább növényzetű magyar vidéken édenkerteket varázsoló, kiegyensúlyozott magyarokig.

***

(Nyitókép: Jorge Mantilla / AFP)